Lehet jobb Mediációs Iroda

Egy igazság van? Ugyan már! Pont annyi igazság van, ahány ember! Mindenkinek megvan a maga igazsága.  Ahogy szoktuk mondani: mindenki a hegyre tart, csak mindenki a maga oldaláról mászik fel. Így aztán a célt is, ahova tartunk, egy kicsit mindannyian másképpen látjuk. De mi van, ha a saját célod felé tartó úton a másik egy akadályt gördít eléd?

Aki ennek a szabadságát el tudja fogadni – az már félig nyert. Hiszen ezt azt jelenti, hogy nem akarod erőnek erejével lenyomni a magad igazát a másik torkán. És ez igaz fordítva is: van benned annyi erő, hogy magad is megállsz a lábadon, akkor is, ha a másik nem támaszt téged.

Mégis, vannak olyan helyzetek, mikor úgy érzed, hogy képtelen vagy tovább lépni a magad útján egy mondat, egy gesztus nélkül. Mert jól esne hallani azt, hogy „sajnálom, hogy így alakult”, vagy „szerettem volna ott lenni Veled, de képtelen voltam” vagy éppen egy „ma már másképp csinálnám!” Nem is az, hogy jól esne, hanem ennek hiányában képtelen vagy egy arasszal is előbbre kerülni. Hiába a nagy tudatosság, hiába az összes bölcsesség – elemi szükséged van arra, hogy megkapj néhány szót. Jelentsen ez jóvátételt, bocsánatkérést, egy elfogadó visszaigazolást.

Mi van, ha ezt nem kapod meg? Mi van, ha hiába a teljes elfogadás, kedvesség, alázat, kutyafüle… egyszerűen nem jön ki a másikból az, amire vágysz?

Hiszen, ha elfogadod, hogy magadról te döntesz – a tetteidről, a mondataidról, a viselkedésedről stb. – akkor ugyanez igaz a másik emberre is. Az ő tetteiről, mondatairól, viselkedéséről ő dönt. Tudom, hogy ez nagyon hangzatos és szép elv – ráadásul igaz is! – de mégis hányszor van, hogy nem tudunk továbblépni egy „jóváhagyás” vagy „feloldozás”, hiánya miatt. Van, hogy hónapokig, sőt, akár évekig is várunk erre. Az élet egyéb területein ugyan haladunk, de ezen az egy szálon van előttünk egy csomó, amire mutogatunk, hogy emiatt nem tudunk tovább lépni. És ez az „emiatt” egy rajtunk kívül álló ok.

Mediátorként, vagyis közvetítőként látom, hogy ez milyen elakadásokat tud okozni. Az ember már valamilyen formán feloldotta a konfliktushelyzetet – mégis vár, vár, vár valamire.

Tehát megakadályozhat egy mondat abban, hogy tovább lépj?

Mi van, ha megkapod a mondatod, de nem attól, akitől várod? Mi van, ha az illető apja/anyja/gyermeke/legjobb barátja mondja ki Neked? Ha szerencséd van, akkor még azt is hozzá teszik: hidd el, ő is így gondolja, csak képtelen kimondani!” 

Akkor a másik „képtelensége” lesz az akadály, mely előtted áll egész életedben? A másik „képtelensége” róla szól és nem rólad! És mindez úgy, hogy Te magad állítod oda saját magad elé!

Ha úgy érzed, hogy már elmentél a végsőkig és itt aztán már igazán a másik jön – de hiába nézed távcsővel a látóhatárt, csak nem közeledik… – akkor ez tönkre tehet Téged? Meg tudod adni magadnak a végső feloldozást, úgy, hogy magadban lezárod és tovább mész?

És ha igen, valahogy mégis… nagy nehezen sikerül… Elindulsz, szépen lassan. Aztán egyre rutinosabban szeded a lépteidet, mert már nem húz vissza az a nehezen megfogalmazható, láthatatlan valami… egyszóval a helyedre kerülsz… és akkor jön meg az, mire vágytál! Vagy, rosszabb esetben: nem az jön, amire vágytál, de jön valami, ami ismét vihart kavar.

Ha már összeforradt valahogy az a csont – ugyan nem tökéletesen, de funkcionál és már nem okoz fájdalmat – akkor feltétlen újra nyílt törést kell csinálni, hogy más formában forrjon össze?

Olvasd el ezeket is