Lehet jobb Mediációs Iroda

Az életbeli és párkapcsolati sikereinket alapvetően befolyásolja kommunikációs stílusunk.

Mindenki volt már úgy, hogy jót akart, csak rosszul fejezte ki magát, vagy éppen teljesen más tartalommal ment át a mondanivalója.

Sokszor mondják a férfiakra, hogy antikommunikatív lények, és nem akarnak beszélgetni; a nőkre pedig, hogy állandóan beszélnek, szünet nélkül nyomatják a saját igazukat… Szerintem ezek túl nagy általánosítások. Igenis a férfiaknak, és a nőknek is van igazságuk. Ettől még sajnos a legnagyobb igyekezet és jó szándék mellett is néha leszáll a köd az agyunkra, és elakad a kommunikáció.

Beszélgetéseink során gyakran megesik, hogy a másik mond valamit, mire azonnal rávágjuk: az nem is úgy van, ez nem igaz, ebben nincs igazad vagy éppen: ezt ne is mondd, vagy már megint azzal jössz, hogy.. .

Tudjuk, hogy van az a helyzet, vagy téma, ami a végtelenségig idegesítő számunkra, semmi kedvünk ezredszerre is végigbeszélni, mert csak ugyanazok a mondatok hangoznak el mindkét fél szájából, és semmi érdemi előrelépés nem történik. A szokásos módon egymásnak feszülnek a felek, és a közeledésből inkább csak még nagyobb eltávolodás lesz. Pedig sok esetben a szándék jó volt, talán még érdemi tartalom is lett volna a beszélgetésben, megfűszerezve némi újdonsággal. Ehelyett lement a szokásos lemez, a felek a lakás két legtávolabbi pontján duzzognak.

A magam részéről úgy sikerült elejét venni ennek a kommunikációs hinta-palintának, hogy elhatároztam:

ha egyszer élek is, akkor is végighallgatom.

Nem mondom azt neki, hogy de az nem is úgy van!. Hiszen valamiért csak azt akarja mondani, amit mond.

És elkezdi mondani, és én az első felindulásból felcsapódó dühöt nem eresztem ki azonnal – máskor ezzel véget is vetve a beszélgetésnek -, hanem nagyot nyelve félre teszem, például véletlenül félbetöröm a kezemben lévő grafit ceruzát, ezen levezetve negatív energiáimat – akkor mit ad isten, tovább gurul a beszélgetésünk.

A helyzet fordítva is működik. Elkezdek mondani valamit, mire a másik felhörren: de ez nem így van! Mire én:

“kérlek, ne mondd, hogy nem így van, mert én így érzem. Tegyük fel, hogy így van, és hadd mondjam végig, amit szeretnék. Megengeded, hogy elmondjam?”

Ezzel, vagy hasonló mondatokkal azért sikerülhet túljutni a kritikus ponton.

Gondoljunk bele a saját oldalunkban. Jó esetben nem azért mondunk valamit, mert ezzel a másik egy lassú, de hatásos méreg módjára ki akarjuk készíteni, ha nem azért, mert tényleg szeretnénk azzal a mondandóval közölni.

Lehet, hogy nem pont a legjobb szavakat találta meg rá. Lehet, hogy teljesen máshonnan indít. De tisztelni kell a másikat annyira egy beszélgetés során, hogy megengedem neki, elmondja, amit érez. Igen, még akkor is, ha rám nézve abban negatív tartalom van. Igen, még akkor is, ha szerintem az nem úgy van, sőt, már anyám szerint sem volt úgy…! Igen, még akkor is, ha csak azért mondja, mert az apjától így tanulta meg.

Lehet, hogy nem a legmegfelelőbb formában próbálkozunk, lehet, hogy más szavakat kellene használni, vagy máshonnan kellene közelíteni. De erre csak akkor fog fény derülni, ha ezt az témát elkezdjük boncolgatni, kibontani, mint egy jól becsomagolt valamit. Most eszembe jutott az az igen elterjedt, vicces ajándékozási forma, mikor egy apró dolgot egy nagy papírdobozba rejtünk, és a dobozt telerakjuk összegűrt újságpapírral. A megajándékozott sokáig dobálja ki a dobozból a semmit, mire elér a lényeghez. Gyakran beszélgetésein is ilyenek. El kell jutni a lényeghez, amit a másik valójában szeretne. De ha az elején rávágjuk, hogy na, ezt most hagyd abba, akkor sosem jutunk el a lényeghez, a másikhoz, vagy éppen saját magunkhoz.

Bízzunk a másiknak, és saját magunkban annyira, hogy attól, hogy elhangzik egy olyan mondat, amivel nem értünk egyet, attól még nem fogunk megsemmisülni, nem nyílik szét a föld, és csúszunk azonnal a Pokol legmélyebb bugyrába.

Attól az a mondat még nem lesz ránk igaz! Mi nem leszünk olyanok. Annyi lesz, hogy elfogadom, hogy a másik most ezt így látja.

Ezzel őt fogadom el, az érzéseit, a gondolatait tartom tiszteletben.

Lehet, hogy a beszélgetés végére másképp látja már, és a közösen átbeszélt gondolatokkal a végére egészen máshova jutunk. Lehet, hogy majd át tudja fogalmazni. Lehet, hogy visszavonja – jól van cicus, mégsem vagy olya, mint az Anyád… csak egy kicsit.

… és kedves Nőtársaim! Higgyétek el, hogy ha végre elkezdene valamit mondani életünk párja – aki amúgy lehet, hogy épp nem a szavak embere -, de azonnal leoltjuk, hát akkor minek hozakodjon elő újra a dologgal, ha süket fülekre talál? Mert mi, nők, azt úgyis jobban tudjuk, mert az nem úgy van, és már sokan megmondták…blablabla. Ha összeadjuk azt, hogy nekik a szavak használata nem az elsődleges módszere, ráadásul már megint ilyen számára nyűgös érzelmi lápról van szó, akkor engedtessék meg nekik, hogy nem találja meg elsőre a legmegfelelőbb szavakat. Sőt, akár meglepően új információk, tények is napvilágra kerülhetnek, sőt, ezek lehetnek értelmes, normális dolgok, amikről már tényleg lehet beszélgetni, és közelebb jutunk egymás álláspontjához. Talán ha sokadszorra nekifut, és mi értőn figyelünk rá, sőt, pozitívan továbbgördítjük a beszélgetés menettét, akkor ezzel neki is segítünk, magunknak is – mindkettőnknek.

Olvasd el ezeket is