„Erre én nem vagyok képes!” Tényleg nem?

Sokan mondják, hogy az életünk szekere azért nem döcög/száguld előre, mert csak a kifogásokat gyártjuk, és nem azt kell nézni, hogy miért nem megy, hanem arccal előre tessék a lovak közé csapni, és gyite... Ezt sokan leírták már, sokan el is olvasták, a többség szépen el is határozta. Ilyenkor egy tipikus helyzet áll elő: elolvastam az 'okosságot', elhatározom, hogy mostantól eszerint járok el, aztán valahogy mégsem megy a dolog. Jómagam is így vagyok ezzel sokszor.

  • Hadd írjak le egy saját példát, melyen keresztül megmutatom, hogyan lehet elindulni a gyakorlati megvalósítás felé.

Hátha a saját tapasztalatom másoknak is segíthet. Szájbarágós, kicsit cinikus is leszek (magammal lehetek az talán), hogy minél jobban érthető legyen a dolog! Lehet rajta(m) nevetni! A példának lehetne párkapcsolati, és egyéb vonulatait is kiemelni, én itt és most „az én magam mire vagyok képes” szálra fűzöm fel a gondolatmenetet.

Szóval a példa: a házunkban van egy kandalló. (Ha nincs kandallód, akkor is olvasd tovább. Hidd el, a dolog lényegi mechanikája szinte bármilyen helyzetre ráhúzható!) A kandalló az emeleten van, ez az infó a történetben lényegi elem! Kiindulópont: Szeretném, hogy szépen lobogjon a tűz! A tűzhöz mi kell? (Kandalló már van!) Menjünk egy lépéssel tovább: kell a tűzhöz fa! De a fáskosár üres (mert tegnap eltüzeltem.) Tehát fát kell felhozni a fészerből.

Itt jön az első fontos kérdés: hogyan fog az feljutni az emeletre?

KIFOGÁS: mivel nekem gerinc-sérvem van, és nem tudok felcipelni az emeletre a fáskosárban jó sok kiló fát, így nyilván én nem tudom ezt megcsinálni, szóval csinálja meg valaki más azt, ami nekem fontos!
HIBÁZTATÁS: ki fog felhozni fát az emeletre? Hát majd a férjem/apám/testvérem/a húgom pasija/anyám új barátja/bárki, egy másik ember! Fel fog ő hozni fát? Nem. Tehát miért nem lesz este romantikus tűzlobogás? Mert a férjem/apám/testvérem/a húgom pasija/anyám új barátja/bárki, nem hoz fel fát.

  • Megvan a kifogás, megvan a hibás, minden rendben, durcásan hátra lehet dőlni, én erre nem vagyok képes!

Álljunk meg itt egy pillanatra! Nézzük elölről: szeretném, hogy lobogjon a tűz. Mit tudok tenni? Első virtuális útelágazás: nem mástól várom a megoldást, hogy másnak eszébe jusson az én problémám megoldása, vagyis nem tolom át a dolgot másra! Én akarok tüzet, akkor nekem kell tenni érte! Nem azt nézni, hogy a másik mit nem tett meg érte! 

  • Mit tudok tenni?

képes vagyok rá, önerő,

  • Például megfogom az üres fáskosarat (ugyanis az nem nehéz!), és leviszem a bejárathoz. Itt már talán egy fokkal nagyobb az esély, hogy az a bizonyos másik ember észreveszi - mivel orra bukik benne -, és kiballag vele a fészerbe. Ez egy amolyan ráutaló magatartás féle.

 

  • Tehát egy lépéssel közelebb kerültem az általam vágyott állapothoz. (Legyen fa az emeleten).

Ugyan az egészet nem tudom megoldani, de tudok tenni azért, hogy a dolog sikerüljön/összejöjjön, egy részét meg tudom tenni!

Tovább megyek: ki is tudok sétálni a fészerbe az üres kosárral (mert az nem nehéz, csak fel kell hozzá venni a kabátot meg a csizmát) és bele is tudom egyesével rakosgatni a fát a kosárba (mert egyesével nem nehéz). Egész másképp hangzik a kérés: "teleraktam a fáskosarat, kérlek hozd fel, mert nekem fáj a derekam!" Egészen más, hogy a másikra tolom az egész feladatot - "csináld meg Te azt, ami nekem fontos!" - minthogy: „ha jössz fel a kertből, kapaszkodj már bele a fáskosárba légyszí, oda van készítve (segítséget kérek valamiben, amit én már elkezdtem.)

Aki elkapta a fonalat, az már vágja is a következő szintet: egyesével felsétálgatok a tuskókkal az emeletre, hiszen én magam mondtam, hogy egyesével nem nehéz, a lábamnak pedig semmi baja! Igen, ez is lehet megoldás! Sőt, legyünk jóindulatúak: ha meglátja a másik, hogy ötödszörre fordulok, talán azt fogja mondani: „hagyd csak, felszaladok én azzal a kosárral!”

És most lépjünk egy lépéssel hátrébb, mindenki vegye elő a saját problémás helyzetét, és vizsgálja meg abból a szempontból, nála hogyan lehet megoldás az, hogy ha nem is tudja az egészet megoldani, akkor egy részt megcsinál belőle. Mi lehetne az az első lépés?

Amikor azt mondod, hogy „erre én nem vagyok képes”, akkor próbáld meg részekre bontani a feladatot, és vizsgáld meg, hogy az egyes részfeladatokra képes vagy-e?

  • Próbálj meg elindulni valahol a célod felé. Apróbb lépéseket keress! 

Még egy kis adalék: légy rugalmas! Ha nem éppen akkor és úgy lesz megoldva, ahogy Te előre elgondoltad, akkor ne akadj le/ki apróságokon! ’Fel fogja hozni a fát’ – fél órával később, amikor ő is éppen ott tart testben és lélekben, meg agyban.

Mellesleg egyszerűen kérhetünk is! A nyílt, őszinte kommunikáció csodákra képes!

Sőt, mi magunk is csodákra vagyunk képesek! Csak tenni kell érte! Próbáld ki! Kezdd el valahol!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Olvassa el ezeket is:

Az életben nincsen tábla, hogy "Itt a komfortzóna vége!"
Ezek nyomasztanak igazán, nem a bejgli sütés.