Ez (ismételten) egy szavakon lovagolós blog lesz. A szavak saját tartalommal, jelentéssel bírnak, akkor egyáltalán nem mindegy, hogy egy kivénhedt csatalovon ülünk, vagy egy táltos paripán – csak hogy a hasonlatomnál maradjak.
Mint a legtöbb írásom és gondolatmenetem ez is egy ügyféllel történt beszélgetésből ered.
Azt mondja az egyik fél:
Itt feltettem a következő kérdést:
Válasz:
Vajon a másiknak is ugyanolyan fontos volt ez a rendrakás téma, vagy csak tudta, hogy a társa szeretné, és ezért mondogatta, hogy „jó persze, majd megcsináljuk...” (Ismerős?) Hiszen nem vágjuk rá azonnal, hogy „ugyan már, ez nekem nem fontos, nem érdekel...” A rendrakás nyilván csak egy példa, ide bármit be lehet helyettesíteni.
(Kép forrása: pixabay.com)
Ennek a helyzetnek két mozgatórugója van:
Szerintem gyakran belefutunk abba a hibába, hogy elvárjuk sőt, természetesnek vesszük azt, hogy a számomra nagyon fontos dolog ugyanolyan fontos a másiknak is. És tudom, hogy vannak, helyzetek, mikor ez elvárható, de most nem erről írok. Amikor falakba ütközünk egy hasonló szituációban, akkor érdemes ezt végig gondolni.
Mindezt lehet egy lépéssel távolabbról is nézni, az egész családi életet a célkeresztbe helyezve. És pont ez az a kritikus terület, ahol a cél – szerintem – csak közös lehet. Ugyanis egyedül nem tudok létrehozni valamit, ami eleve két emberes feladat. Lehetnek alternatív megoldások, amiből jól működő megoldásokat lehet kihozni. Van kényszerhelyzet, hiszen nem mindig úgy jön ki a lépés, hogy azt a Nagykönyv ajánlja... Nagyon tisztelem azokat, akik megpróbálnak két ember helyett helyt állni, mert úgy hozta az élet...
Az a kérdés, hogy mely céljaink közösek és melyek azonosak egy kapcsolatban – meghatározza az alapokat. És nem baj, ha valami, ami a szomszédnál, a nagynénémnél vagy a kollegámnál közös, az nálam nem az – vagy éppen fordítva. Minden működjön úgy, ahogy nekik jó. Csak ehhez ismerni kell a saját kapcsolatomat, és annak részvevőit.