"Anya, dühös vagyok Rád!"

 

- Anya, nem rúzsoztál ki, pedig 3-szor is kértem! Én most dühös vagyok Rád!”

Ez a mondat hangozott el 9 éves leányomtól, mikor egy őszi szombat este a család egy kulturális programra tartott. Őszintén mondom: az első, de még a második reakcióm is az öröm volt. Miért? Több okból is. 

Elsőként azért, mert ami a szívén az a száján. Elmondja, amit gondol! Ezt mindenképpen becsülni kell!


Ennél talán még fontosabb az, hogy kommunikálja az érzéseit! Meg tudja fogalmazni, amit érez! Nyilván ebben benne van az, hogy hallja, ahogy a körülötte lévő felnőttek is megteszik ez. Hiszen ki lehet fejezni a negatív érzéseinket is normális, kulturális formában. “Én ennek most nagyon örülök,” vagy “ez engem most elszomorít.”


Nem fél egy felnőttel szemben, nem fél a szülei irányába a velük kapcsolatos negatív töltetű tartalmat kommunikálni. A gyerekek igenis kifejezik, ami bennük van, csak sokszor nem halljuk meg. Rohanunk, hogy eleget tegyünk a világ elvárásainak, vagy leintjük őket, hogy „jól van, ez most nem fontos.” De igenis fontos. Ha egy gyermek elmondja, amit érez, akkor még hisz benne, hogy ennek hatása is lesz


A fenti három pont mellett van még egy nyomós okom arra, hogy miért örülök ennek a mondatnak ennyire. Azért, mert tükröt tart nekem – jelen esetben az édesanyjának. Mindennapjainkban hányszor hangzik el otthon: „hányszor szóltam már???” Tehát ha én kimondhatom, hogy “már háromszor szóltam, hogy tedd be a tolltartódat a táskádba!”, akkor bizony ő is hangot adhat annak, ha háromszor szólt valamiért, ami végül csak nem jött össze, vagyis nem jutott rá idő, figyelem, energia.

gyermeknevelés, érzelmek kifejezése, őszinteség, bátorság
Mikor kiszálltunk az autóból a helyszínen, megöleltem, és azt mondtam:
- Nagyon örülök, hogy kifejezted a rossz érzésedet. Vágytál valamire, szóltál is miatta, és nem lett meg. A düh egy teljesen normális érzés. Nem rossz, nem ciki. Ügyes vagy! Köszönöm a szavaid!

Fontos mozzanat volt a visszajelzés is! Hiszen azzal, amit mondott, semmi rosszat nem tett. Őszinte volt. Hangot adott annak, ami neki fontos. Ezt én dicséretben részesítem, még akkor is, ha a negatív tartalom rám irányul. 

Amikor valaki negatív érzéseket fejez ki velünk kapcsolatban, akkor hajlamosak vagyunk ezeket a saját személyünkkel azonosítani, és azt gondolni, hogy teljes lényem haszontalan és rossz. Ez nem így van. Ebben az esetben én sem vettem magamra ezt a negatív kifejezést, hiszen tudom, hogy közben 5 másik dolgot csináltam meg, melyek mind szükségesen voltak ahhoz, hogy el tudjunk indulni időben a programra. A lányom kérésére - hogy rúzsozzam ki -, mindig csak azt mondtam, hogy máris, egy pillanat, azonnal... 

Ezt a mozzanatot szerintem jól ismerik a felnőttek: szülőként vagy munkatársként hányszor van olyan helyzet, hogy egyszerre többen szólnak hozzánk, és mivel nincsen rajtunk a polip jelmezünk, így csak két karunk van a feladatok azonnali teljesítésére, amiben muszáj sorrendiséget felállítani. És bizony megesik, hogy valamelyik feladat a legnagyobb jószándék ellenére is lemarad...


De őszinte leszek: titkon az is bennem volt, hogy esetleg elfelejti ezt a kérést, mert vívódtam azon, hogy 9 évesen kirúzsozva menjen egy kultúrális programra.

De amit mondott, és ahogy megfogalmazta, az nekem többet ért, mint az elveken való filozofálgatásom.
Megjutalmaztam hát ezt az őszinteséget azzal, hogy amikor kiszálltunk a kocsiból a mélygarázsban, az ölelés és a kedves szavak után kentem egy keveset a táskámban lévő gyöngyház színű ajakápolóból a csöpp szájára...

 

 

dr. Szilvássy Rita