Félelmem másnak örömet okoz

Erre „tanított” a szexuális bántalmazás..

6 éves voltam. Nem tartott sokáig, néhány napig, maximum egy hétig. És ezen belül is csak az esti órákban. Nem kettesben voltam a férfival, jelen volt annak felesége, és más gyermekek is. A férfi teljesen normálisan fel volt öltözve. A bántalmazás nem testeink találkozása okozta. 

Esti fürdés végén, amikor kivett a kádból egy nagy törölközőbe csavart, melyet szétnyitott a fenekemnél, odavitt a sarokban álló óriási kaktuszhoz, és úgy tett rá, hogy az megszúrja a fenekemet, combomat.

  • A felesége kérte, hogy ne csinálja, mert nem bírja hallani, ahogy visítok közben.

Emlékszem erre a mondatra, a feleség arckifejezésére, hanglejtésére. A mai napig tudom, hol állt a kaktusz a lakásban. 

Nem tudom pontosan felidézni, hogy hány alkalommal történt meg a dolog. Nem sok. Max 5-6 alkalom. A rendszeresség – ezen a rövid időn belül – úgy értelmezendő, hogy az adott helyzetben tudtam, hogy holnap is lesz, az esti fürdés végén, és nem tudok ellene tenni semmit, hogy ne következzen be. 

Nem tartott sokáig... hiszen másokat évekig bántalmaznak ilyen, vagy ennél sokkal durvább módon. De arra elég volt, hogy beállítson egy irányba, rám adjon egy szemüveget, és ezután minden helyzetet – akaratom ellenére - ezen keresztül láttam.

  • Ezáltal a gyermekkori élmény által én arra lettem beállítva, a félelmeim határozzanak meg.

Az az érzés, hogy hiába rossz valami nekem, nem tudok ellene tenni. Egy nagyon mélyről jövő, számomra teljesen természetes alapérzés.

Annyira mélyről, hogy mintegy 28 év kellett hozzá, hogy felismerjem mindezt. Hogy itt most néhány sorba, tárgyilagosan, hideg fejjel le tudjam írni.

bántalmazás, zaklatás, énvédelem, hazugság

... Mire kitisztul a kép.

... Mire megtalálod a szavaidat, melyekkel elmondod. 

Mire külön tudod választani az eseményeket és magadat. Mire meg tudod húzni a határt aközött, hogy ez az én történetem, de nem az én tettem. Hogy ez – is – én vagyok, de ez mégsem rólam szól. 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Belém égett, hogy hiába tudom, hogy rossz fog velem történni, nem tudok ellene tenni.

 

Belém égett, hogy beleragadok, belefagyok a negatív helyzetekbe, és nem tudok menekülni.

Belém égett, hogy a másik – a férfi – nagyobb nálam, erősebb, nincs esélyem vele szemben.

Belém égett, hogy hiába kiabálok, nincsen hatása.

Belém égett, hogy hiába próbálok fizikailag tiltakozni, nincsen hatása.

Belém égett, hogy az én félelmem öröm a férfinak.

Belém égett, hogy szavaim, kérésem, hiábavaló, kinevetni való dolog.

Belém égett, hogy nem tudom megértetni a másikkal, hogy ez nekem rossz.

Belém égett, hogy egyedül vagyok a félelmemmel és a fájdalmammal.

 

Vannak pillatanok, történések, amikor kislányomhoz hozzáér egy férfi, és bennem elpattan valami, legbelül üvölteni tudnék, hogy „ne, menekülj, ne engedd...”! Arról nem is beszélve, hogy „ne csináld, azonnal vedd el a kezed...”!

  • Meglepnek ezek a helyzetek, mert ezek a férfiak nem akarják bántani a lányomat.

Nyugodt szívvel rájuk bíznám a gyermekeimet, egy délutánra vagy egy estére. Mégis vannak pillanatok, mikor látom, hogy hozzájuk érnek – társasjáték közben dicséret képpen megütögeti a combját, vagy megcsiklandozza az udvaron – és teljesen elmegy a józan eszem. Igen, mindkét helyzetre lehet mondani – comb paskolás, csiklandozás – hogy akár szexuális tartalma is lehet. Igen, nyilván ezért kapcsol be a vészjelzőm. De tudom, hogy nincsen. Pedig én erre igazán érzékeny vagyok...

Voltak helyzetek, amikor indokolt volt az ilyen irányú félelmem, és szóvá is tettem – kimondhatatlan nehézségek ellenére, hiszen

  • pont azzal kellett megküzdenem, ami belém éget... hogy nem lehet szólni, hogy fölösleges szólni, mert nincsen hatása.

Avval kellett megküzdenem, hogy abból a helyzetből, amibe belefagytam, abból kiolvadjak, és cselekedni tudjak azért, mert látom, hogy itt és most történik meg a saját 5 éves kislányommal az, amit nekem 28 évnyi gondolkodni valót adott...

  • Itt és most történik meg újra. Azzal, aki nekem a legnagyobb kincs.

És pont ugyanolyan kicsi, védtelen és nem érti az egészet, csak érzi, hogy valami furcsa. Látom a szeméből, ahogy rám néz. És én jelen vagyok, ugyanúgy, ahogy az én történetemben is voltak más jelenlévők. És belül üvöltök, török-zúzok, mint egy eszeveszett őrült, de kifelé meg állok, megfagyva. Mozdulni sem bírok. Nem jön ki hang a torkomon, mint egy rémálomban.

Csak nem ébredsz fel, mert ez a valóság... 

 

(A cikk II. részét itt olvashatod.)

A kép saját alkotásom.

 

A cikk a www.she.hu oldalon is megjelent.