A felelősség egy 7 éves gyermek történetének tükrében

Egy gyermeknek megmutatni a világot, az élet szépségeit és buktatóit csodálatos és egyben rejtélyes feladat. Érdeklődéssel teli kérdéseikre válaszolni megtiszteltetés – és bizony néha komoly kihívás is: mikor egy gyermek kérdez egy felnőttet, azt feltételezi hogy a felnőtt tudja a választ... pedig valljuk be: mi sem tudjuk minden kérdésre a választ. Bonyolult világunk megannyi fogalmát nem könnyű gyermeki hasonlatokba öntve, leegyszerűsítve elmagyarázni nekik. 

Elmesélek egy rövid történetet egy dialógus formájában. A gyermek egy első osztályos tanuló. 

Gyermek: - Anya, ma az iskolában majdnem áttették a magatartás kártyámat a közepes szintre. (Így értékelik a tanulók magatartását ebben az osztályban. Reggelente minden gyermek a legjobb szintről indul, és ha aznap valami komiszságot csinál, akkor eggyel lejjebb csúszik a magatartás kártyája a közepes, vagy a legrosszabb szintre.)

Anya: - Mi történt, hogy majdnem így lett?

Gyermek: Hát az történt, hogy Csilla néni kérdezett valamit, és én felálltam. 

Anya: - Mit kérdezett Csilla néni?

Gyermek: - Azt kérdezte, hogy ki evett édességet az egyik osztálytársam táskájából.

Anya: - És Te ettél? 

Gyermek: - Igen, és mivel felálltam, ezért nem csúszott le a kártyám. Mert bevallottam. Én, meg még egy barátom felálltunk, de a többiek nem, pedig én tudom, hogy ők is ettek!

"Én felálltam, mert vállaltam, amit tettem." 

felelősség, gyermeknevelés, oktatás, példaadás

Ekkor leültem mellé, és beszélgettünk erről a helyzetről. Mivel saját példája volt, így ennél tökéletesebb alkalmat nem is találhattam volna, hogy rávilágítsak egyetlen szóra: felelősség. 

Megragadtam a lehetőséget, és  elmondtam neki, hogy nagyon büszke vagyok rá, amiért az egészet elmesélte nekem. Minden, otthon elmesélt történet megbeszélését ezzel kezdem, akár pozitív, akár negatív a történet – sőt, ez utóbbinál kell csak igazán a bizalmi légkör, és a megerősítés, hogy jó, hogy elmondta. Majd, belekezdünk az érdemi részbe, vagyis megnézzük, hogy mi is történt valójában. Ha negatív tett van a történetben, akkor nyilván azt is megbeszéljük, de kettéválasztva a tettet, és a gyermek személyét. Megbeszéljük, hogy mi volt a rossz, és máskor hogyan lehetne jobban csinálni. Nincs mindig tökéletes megoldás, nincs mindig teljesen tiszta helyzet. De az, hogy beszélünk róla, és hogy több nézőpontot is megvizsgálunk egy helyzet kapcsán, mindenképpen jó dolog, és segít a gyermeknek eligazodni a későbbiekben.

Visszatérve a történethez: megkérdeztem, hogy szerinte vajon ki miatt ment le majdnem a kártya? Az osztálytárs az oka, aki behozta az édességet? Ő a hibás? Ha ő nem hozza be, akkor talán nem is kerül ilyen helyzetbe!? Vagy talán a tanító néni? Hiszen ő akarta letenni a kártyát a közepes szintre?! Majd visszaismételtem a saját szavait: „vállaltam, amit tettem.” 

Megbeszéltük, hogy mindig lehet mást hibáztatni, de valójában ebben a helyzetben ő tett valamit, amit nem kellett volna, és ennek következménye van.

Hálás vagyok, hogy olyan tanítónk van, aki így reagált: adott nekik egy lehetőséget, hogy a már elkövetett hibát kijavíthassa: ha bevallja, hogy ő is benne volt a dolgoban, akkor nem kap „büntetést”, nem csúszik le a kártyája. A gyermeknek a saját tettét kellett bevallani, nem beárulni a társait. Ezzel azt üzente a gyermekeknek: nagyobbre értékelem azt, ha felállalod a hibás tettedet, minthogy „megbüntesse”. Hiszen a tettnek - édesség evés titokban - következménye van: lejjebb csúszik a kártya. De a pedagógus – aki jelen helyzetben tényleg az volt, a szó legszebb értelmében – azt képviselte, 

hogy ha vállalja a tettét, azt nagyobb jó, mint amekkora rosszat tette azzal, hogy titokban édességet evett.

Fel kellett állni az osztályban a társaik előtt – ez egy gyermeknek egy kiemelés a közösségből, jelen helyzetben egy negatív kitüntetés. Ezzel ők már pontosan érzeték ennek a tettnek a súlyát. 

Nézhetjük onnan is, hogy a gyerek csak azért állt fel, mert félt a „büntetéstől” – 7 évesen ez szerintem így is nagy dolog. Hány felnőtt van, aki a végletekig lapít, teljesen lehetetlen és átlátszó magyarázkodásokba bonyolódik, csak ne kelljen egyenesen felvállalnia valamit...

A tetteknek következményeik vannak. Aki ezt már gyermekkorban megtanulja, az szerintem jobb lapokkal indul az életben. Igen nehéz egy olyan felnőttel, aki még negyven, ötven évesen is hibáztat mindenkit, ahelyett, hogy beismerné a saját felelősségét.

 

dr. Szilvássy Rita